VadaszKutya.hu Portl
Hirdetés

Érdekességek

A mai sörétes puskák

A ma használatos sörétes puskák szerkezetének kialakítása lényegében már a múlt század végén befejeződött. Többségüket napjainkban gyárakban, precíziós gépekkel készítik, mérnöki tervek alapján.









A véreb bemutatása és vezetése PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Bodor Sándor   

Egy nagyvadgazdálkodással foglalkozó társaságnak nagyon fontos, hogy legyen egy jó vérebe, ami a sebzett, sok esetben elveszettnek hitt vadat utánkeresi. Nem egy esetrõl tudok, amikor a megsebzett vadat nem találták meg, vagy csak az a sebzés után pár hónappal, ami – ha trófeás nagyvadról van szó – anyagi vonatkozásban nagy kiesést jelent egy társaságnak.

 

Nem nagy anyagi ráfordítást igényel, hogy a terület hivatásos vadásza vérebet tartson, illetve vezessen. A ráfordított anyagiak többszörösen megtérülnek, amikor a sebzett vad terítéken van, és a sebzõ vadász nem lógó orral, hanem elégedetten távozik.

Egy véreb munkája nem olyan látványos, mint egy apróvadhajtáson egy vizsláé, mert általában csak a vérebvezetõ van a kutyával – esetleg még a sebzõ vadász kíséri el –, tehát külsõ szemlélõk nem látják. Tapasztalatom szerint, aki kételkedik a véreb munkájának jelentõségében és elkísér egy vérebest uránkeresésre jelentõsen megváltozik a véleménye. Azért írok a véreb bemutatásáról, mert szerintem hazánkban nem tulajdonítanak neki jelentõs figyelmet! Pedig egy hajszázó majd sebzett vadat megállító véreb látványa is van olyan szép, mint egy fácánt álló vizsla.

A véreb bemutatása

Több szakíró is említést tesz különbözõ kutyafajtákról, amelyeket eredményesen használnak utánkeresésre. Ezek a vizslák különbözõ fajtái, a kopók, a tacskókopók, a tacskók, a foxterrierek és a jagd terrierek. A különbözõ fajták mindegyikét egy-egy speciális feladatra tenyésztették. Erre utalnak olyan alapvetõ fajtajellegek mint a méret, az orrhasználat formája, a keresési modor.

Sok fajtával végezhetünk úgynevezett mindenes munkát. Egy jól bevezetett véreb hiányában természetesen az egyszerûbb feladatokat, mint pl. a dermedtre keresés, egyéb fajtákkal is elvégezhetjük. Ha a körülmények jelentõsen megnehezítik a munkát, akkor a könnyû munkára is inkább a vérebet kell használni. Ezek a nehezítõ körülmények lehetnek a túl öreg nyom, a nagyobb esõzés, a komolyabb havazás, a kemény fagy, a hirtelen, jelentõs hóolvadás, a tartós, száraz szél, valamint a különbözõ vér nélküli nyomok (Bõhm, 1999).

A vérebek jóindulatú, tanulékony, szelíd kutyák. Szaglószervük kiváló, és a sebzett vad nyomán földre szegett orral, biztosan vezetnek el a sebágyban fekvõ vagy már kimúlt állathoz. Kiegyensúlyozott természetûek, de a durva bánásmódra rendkívül érzékenyek.

A vérebek kizárólag a sebzett nagyvad utánkeresésére alkalmazott fajták. A meglõtt nagyvad néhány lövést kivéve (fej-, nyak-, gerinclövés, a két elsõ vagy a két hátsó láb egy idõben történt összeroncsolása) nem marad helyben, hanem kisebb-nagyobb távolságra elmenekül. Sok esetben vérzés egyáltalán nincs, vagy ha van is, bizonyos idõ múltán eláll. Így, csupán emberi érzékeinkre hagyatkozva, nem találhatnánk meg a vadat.

A véreb kiváló egyedi nyomkövetõ készségével a sebzett nagyvadat hosszú kilométereken keresztül, 25–35 órával a lövés után is képes követni, még akkor is, ha sebzett állat csapáját más egészséges vadé keresztezi. A véreb az utánkeresést hosszú vezetéken (6–12 m) végzi mindaddig, míg a dermedt vadat meg nem találja, vagy – ha még él – közeledtére sebágyból fel nem kel.

A friss sebágynál a vérebet hajszára engedjük. Az utolért nagyvadat a véreb hangos csaholással leállítja, és ezáltal hollétét jelzi. A sebzett vad figyelmét a támadó és csaholó kutya annyira leköti, hogy viszonylag könnyûszerrel becserkészhetjük, és megadhatjuk a kegyelemlövést.

Elõfordul, hogy a sebzett vad járhatatlan terepen vált keresztül, ahol vezetéken képtelenek vagyunk ebünket dolgoztatni. Ilyenkor szabadon kerestetünk vele. A dermedten megtalált vadat a jó véreb dermedtre csaholással jelzi, vagy odavezet minket (dermedtre vezetés). Tehát a véreb munkájának fõ mozzanatai: utánkeresés (vezetéken vagy szabadon), a dermedtre vezetés vagy a dermedtre csaholás, a hajsza és a sebzett vad állítása.

Tekintve, hogy a véreb a lövés leadásánál ritkán van jelen, rendkívül fontos, hogy bárhol az erdõn – lekötve vagy szabadon, akár órák hosszat is, elfektetve – nyugodtan maradjon, míg érte vissza nem megyünk. Tehát a fõ munkamozzanatokba az elfektetés is beletartozik.

Hazánkban két kutyafajtát használnak leginkább utánkeresésre: a bajor hegyi vérebet és a hannoveri vérebet.

A hannoveri véreb, mint elnevezése is mutatja, németországi kitenyésztés eredménye. Középnagyságú, nyújtott testalkatú, széles mellû, feltûnõen erõs csontozatú kutya. Fejét lógatva hordja. Felsõ ajkai szélesen lelógnak, lógó fülei középnagyságúak. Szemei barnák, lebeny nélküli száraz nyaka erõs. Mellkasa mély. Mancsa erõs, farka hosszú, vastag. Rövid, sûrû szõre a világossárgától a feketebarnáig minden árnyalatban megengedett, sõt vannak szarvasbarna alapon fekete harántcsíkokkal tarkázott (úgynevezett tigristarka) egyedek is. Pofája többnyire sötétebb, szinte kormos színt mutat.

Hannoveri véreb

A bajor hegyi véreb az elõzõnél könnyebb, mozgékonyabb, fejét magasabban hordja. Kissé nyújtott alakú, középnagy kutya. Koponyájának belsõ része széles. Felsõ ajkai az alsókat jól tartják. Melle a hannoverinél keskenyebb. Farka középhosszú, a végén elvékonyodik. Színe sötétvörös, de világossárga árnyalatú változata is elõfordul. Orra fekete vagy sötétvörös.

Bajor hegyi véreb

A véreb bevezetése

Az általános fegyelmi gyakorlatokat minden vérebkölyökkel el kell végeznünk és héthónapos koráig befejeznünk. Ha ezt tökéletesen elvégezzük, a rendeltetésbõl eredõ munkák tökéletesítése nem ad majd nagy nehézséget. Tehát hozzászokott a nevéhez, a hívójelekhez, a tisztasághoz, helyéhez, a jelekre leül, pórázon és szabadon szabályosan követ, a helyén marad, a helyére visszamegy, visszajön, a lövéshez szokik.

A bevezetés módszerei
Alapvetõen három bevezetési módszerrõl beszélhetünk: bevezetés egészséges hideg csapán, bevezetés mesterséges nyomon, illetve az elõzõ két módszer különbözõ kombinációi. Az egykori vezetõeb feladata ez egészséges vad – fõleg gímszarvas, ritkábban vaddisznó és dámszarvas, illetve néha farkas és medve – kihûlt nyomának keresése volt.

A mai vadász vérebének a feladata bonyolultabb. Bár munka közben csak sebzett vad nyomán dolgozik, ez mégsem jelent mindig vérnyomot, tehát véres és vér nélküli nyomon egyformán jól kell dolgoznia. Azután a sebágyból felkeltett vadat hangosan hajszázni kell, majd megállítani és állóra csaholni, kegyelemlövésig helyben marasztalni. Tehát a mai kor vérebének feladata sokrétûbb, és ennek a feladatnak az egészséges nyom kidolgozása a bevezetési idõszakban jóllehet a legfontosabb része.

Az egészséges hideg csapán való munka módszerét elõdeink pontosan meghatározták. Klasszikus módja, amikor a reggeli, hajnali órákban mozgó vadat megfigyeli a vérebvezetõ, majd a magányosan vonuló szarvas nyomát megjelöli, és 3–4 óra múltán vérebével keresteti ezt a nyomot.

Ennél a munkánál alapszabály a Jägerhof-módszer szerint:

  • ne dolgozzunk meleg nyomon,
  • ne dolgozzunk rudli nyomán,
  • lehetõleg hátszéllel dolgozzunk,
  • ne terheljük kutyánkat túlságosan, nehogy kedvét veszítse,
  • csak olyan hosszan dolgozzunk ameddig biztosan ellenõrizhetõ, hogy a helyes nyomon haladunk.

Sokáig vitatott kérdés volt, hogy a vadnak van-e úgynevezett egyedi szaga. Éppen abból következtethetünk erre, hogy kutyáink képesek hosszasan dolgozni egészséges vad egyes, öreg csapáján. A kutya a vad szaganyagai mellett használja a csülkök bevágása következtében keletkezõ szagokat is. Ezek a megmozdított talaj és a levágott növényi részek illatanyagai. Várakozási idõnek pár hónapos ebnél az egy óra is elég (Thurn Rumbach, 1929).

Ne feledkezzünk meg az idõjárás nyomra kifejtett hatásairól: szél, fagy, záporesõ jelentõsen megnehezítheti a nyomkeresést. Ha az egészséges vad nyomozásánál nem vagyunk elég következetesek, akkor kifejezetten az úgynevezett sanzírozásra szoktathatjuk kutyánkat, márpedig nem a nyomtól jobbra-balra térve kell keresni, hanem mélyen tartott orral a helyes nyomot követni. A véreb bevezetésének tehát jelentõs eleme az egészséges, hideg nyomon végzett munka.

Mesterséges nyomok
A mesterséges nyom készítése teljesen mindegy, hogy mikor készül, mert ezt a munkát sem az idõjárás, sem az évszak nem befolyásolja, kizárólag a vérebezésre szánt idõnk. A reggel készített vonszalék elõnye, hogy megmarad az esélyünk arra, hogy a nyom végén hagyott vad, belsõség, a vad feje még sértetlen, amikor kutyánkkal odaérünk. Hasznos a terepakadályokat sorban kipróbálni, a munkába beépíteni. A mesterséges nyom keresztezzen mûutat, vasutat, mezei dûlõutat, erdei nyiladékot, folyó- és állóvizet.

Kutyánkat a vad cseleivel is meg kell ismertetni. A kanyarok, hurkok, visszatörések kidolgozása egyszerûbb az igazi munkák során, ha azt kutyánk már gyakorolta.

Kedvelt módszer a mesterséges nyom készítésére az, amikor meglõtt, kizsigerelt vadhoz hátszéllel, úgynevezett tunkolt nyomot készítenek a vad valamelyik belsõségébõl. Ez lehet a lép vagy egy tüdõdarab. Kezdetben a távolság rövidebb, 50–80 m-es és inkább vonszalék, tehát folyamatos nyom, késõbb inkább tunkolt nyom, amit 2–3 m-es botra kötözött belsõséggel a földre nyomkodnak. Jó, ha a mesterséges nyom hasonlít a természeteshez, és a végén meglõtt vad fekszik.

Késõbb növeljük a nyom hosszát, és a vadhoz közeledve 30–60 méterrõl kutyánkat lecsatoljuk a vezetékrõl. Ez kiváló lehetõség arra, hogy a vadnál való viselkedését megfigyeljük. Látható, hogy kutyánk ugatja-e a dermedtet, ki szeretné-e kezdeni, meddig marad szívesen a vadnál, õrzi vagy pedig unottan szemléli a dermedt vadat. Ezek fontos elõrejelzések lehetnek a késõbbi viselkedésre (Bõhm, 1999).

Hogy mibõl készüljön a vonszalék, fontos kérdés, hiszen hatással lehet a kutya késõbbi munkáira. Én leginkább belsõségdarabot húztam kutyám bevezetésénél, azok közül is leggyakrabban tüdõt és lépet.

Mesterséges nyomot lehet még készíteni csapacipõvel, csapakészítõ bottal illetve csapakészítõ kerékkel. A csapacipõ nem más, mint a bakancsra, csizmára erõsíthetõ fatalp, anyagát tekintve nem természetidegen anyag, és forró vízzel lemosva a keresési munka szempontjából teljesen közömbös illatúvá tehetjük. A csapacipõ egyszerûen elkészíthetõ. A fatalpra csatos bõrpántokat kell szögelni ezek segítségével már könnyen a csizmára erõsíthetõ. A fatalpakat két helyen átfúrva a levágott csülköket a lyukakon keresztül átvezetett lágy dróttal vagy csavarral a fatalphoz rögzíthetjük. Hasonlóképpen a vad nyomához, ebben az esetben is hátra maradnak az úgynevezett földi jelek, vagyis a csülök talajbevágásai, a sérült talaj és a vágott, zúzott növényi részek illatanyagai.

A mesterséges nyomokon végzett munkák segítenek bennünket kutyánk keresési stílusának és hibáinak megismerésében is. A fiatal korban végzett mesterséges munkákat nagyon fontosnak tartom. A fiatal kutyával az érettségi foknak megfelelõen végezzünk egyre nehezebb mesterséges munkákat. Ezek közül a csapacipõvel készülteket tartom a legjobbaknak.

A vezetékmunka

A vezetékmunka a rálövés helyének vizsgálatával kezdõdik. A legföltûnõbb jel az elugrás nyoma. A meglõtt, megsebzett vad többnyire másképpen ugrik el, mint az egészséges. Ez jól megfigyelhetõ, ha egy rudliban álló szarvas elugrását nézzük. A sebzett állat fájdalmában nagyobbat ugrik, tehát a nyomok sokkal mélyebben vágódnak a talajba, mint az egészséges vadé.

Elsõ feladat a rálövés helyének pontos megállapítása. A rálövés helyének ismeretében megkereshetjük a lõjeleket, elsõként az elugrás nyomát. Ezután fontossági sorrendben következhet a vágott szõr, a csont, a csontvelõ, a vér, a hús-, a bõrdarabok, mint a rálövésnél található lõjelek vizsgálata.

Ez a sorrend vezetékmunka közben megváltozik: elsõ helyre kerül a vér, mint legfontosabb jel. Ha a rálövés helyét, az ott található jeleket szakszerûen megvizsgáltunk, mi már többet tudunk arról, hogy hol érte a lövés a vadat, mint az, aki a lövést leadta. Ahhoz, hogy tudjuk, mit is keresünk a rálövés helyén és végül mi az amit találtunk, alapvetõ a szõr és a csontok ismerete.

A szõr a vad testén rendkívül változatos színében, hosszúságában, átmérõjében. Legegyszerûbb és legeredményesebb, ha a kezdõ vérebvezetõ szõrgyûjteményt készít (Bõhm, 1999). Már a gyûjtés közben megismeri a fõbb törvényszerûségeket. A téli szõrzet hosszabb mint a nyári és más a színe, átmérõje, állaga (törékenysége). A test felsõ részén hosszabbak a szõrök, mint alul, mert ezek védik a testet az esõ, hó hatásaitól. A szõrszál keresztmetszete általában kör alakú, de amelyik testrészén fekszik, pihen a vad, ott ovális, ezt az ujjunk közt morzsolva állapíthatjuk meg.

A vér nagyon gyakran hiányzik a rálövés helyén, és csak pár ugrás, 10–15 méter után találjuk. Általában rossz jel, ha a rálövés helyén sok vér található. Ez legtöbbször jól vérzõ húslövéstõl származó, többnyire artériás vér. A meglõtt vad a gyenge sebzéstõl talán lábát húzva, némi vérveszteséggel, de szinte egészségesen távozik.

A rálövésnél és a vezetékmunka közben talált vér rendkívül változatos. A friss vér színe, pár óra elteltével – fõleg szeles, száraz idõben – teljesen megváltozhat, akár láthatatlanná is válhat. Az artériás húsvér például néhány óra múlva már nem világospiros hanem sötét színû, mint a májvér. Szerencsés esetben egy-egy olyan levélen láthatjuk meg a vért eredeti minõségében, amelyet a szél átfordított.

A vérebvezetõnek a vér színénél általában többet mondanak a vérben található szennyezõdések. Ezek lehetnek csont, vagy velõdarabok, gyomortartalomból származó növényi részecskék. A talált vért ujjunk között szétmorzsolva érzékelhetjük benne a csontdarabkát, májlövéskor májdarabot, tüdõlövéskor tüdõdarabokat, orrlövéskor nyálkát. Gyomor- és béllövésnél emberi orral is jól érezhetõ a vér különös szaga és láthatóak – az emésztés fokától függõen – a növény részecskék is. A megtalált vér a csapán vagy mellette szintén utal a sebzésre. Az aljnövényzetre, bokrokra kenõdött vagy a távolabbra szétszórt vércseppek mind fontos jelek lehetnek a vérebvezetõ számára mindaddig, amíg azt a különbözõ idõjárási tényezõk el nem tüntetik.

A hajsza

Hajszának nevezzük, amikor az eredményes vezetékmunka végén elérjük, utolérjük a sebzett vadat, majd a vezetékrõl elengedve és hajszára biztatva a kutya a vad nyomába ered. Ideális esetben már a nyom felett, a vad megpillantása elõtt is ugat. Ez jellegzetes, rövid ugatások sorozata, hiszen a nagy akarattal futó ebnek nem is telik a tüdejébõl többre. Ha a vad megáll a kutya elõtt, mindjárt megváltozik a hang: egy helyben mély hangon és teli torokból szól.

A hajszából a tökéletes kutya már nem jön vissza, és ha kell, órákig is állítja és ugatja a vadat. A gyengén vagy rosszul hajszázó véreb hajsza vagy állítás közben visszajön vezetõjéhez. A jobbik esetben azonnal visszafordul és folytatja munkáját, rosszabbik esetben vezetõjénél marad. Eközben a beteg vad természetesen odébb megy vagy nagyon messzire távolodik, és ha mindez a délután vége felé történik, akkor el is veszhet.

Az elsõ hajszás munkát ideális esetben sok olyan munka elõzi meg, amikor a csapa végén már dermedt a vad. Tehát kutyánknak a vad már régóta ismerõs. A hajszához a vérebnek bizonyos érettséget kell elérnie fejlõdésében. A jó szemû gazda látja, amikor a fogósság már erõsödik kutyájában. Az eredményes munkáknak egyharmada fele végzõdik hajszával. A vérebvezetõk általában hamarabb kezdik a hajszázást kutyáikkal, mint a hagyományok szerint illene. A korán kezdett hajszázás azzal a veszéllyel járhat, hogy kutyánkat esetleg jobban érdekli majd a hajszázás, a vad látványa, mint a nagy figyelmet, fegyelmet igénylõ, nehéz vezetékmunka.

A vérebvezetõ és felszerelése

A vérebvezetõ elõször is legyen jó vadász, ismerje fõleg a nagyvadat és vadászatának fortélyait. A vérebvezetõ egyéniségével kapcsolatban mindig eszembe jut egy mondás, miszerint „minden kutya olyan, mint a gazdája”. Mivel vérebünktõl elvárjuk, hogy okos, fegyelmezett, nyugodt legyen vezetékmunkája közben, hajsza esetén pedig szenvedélyes, úgynevezett vadászó kutya, ezért legegyszerûbben úgy fogalmazhatok, hogy a vérebvezetõ is legyen ilyen: okos, fegyelmezett, nyugodt, jó megfigyelõ, de teli az õsi vadászszenvedéllyel. És mindehhez legyen meg a fizikuma is. Nem a vérebvezetõ feladata a sebzõ vadász lõtudományát minõsíteni.

A vérebvezetõ felszerelésének bemutatását a vérebnyakló és a vérebvezeték ismertetésével kezdem, ez a két élettelen bõrdarab az összeköttetés munka közben véreb és vezetõje között. Eredetük, használatuk régi idõkbõl ered.

A nyakló erõs, széles bõrbõl készült nyakörv, belül finomabb bõrrel bélelve. Különlegessége a rajta lévõ forgó, amely megelõzi a hozzá csatolt vezeték felcsavarodását.

Nyakló

A vezeték anyaga bõr, 2 cm széles és lehetõleg egy darabból kimetszett, vagyis varrás nélküli, mert a varrásoknál tönkremehet. A vezeték hossza általában 6–12 m. A vezeték összecsavarva, hurkát vállunkon átvetve alkalmas kutyánk vezetésére sétánk vagy cserkeléseink közben is. Mivel a vezeték a felszerelések közül az egyetlen, amelyet eredeti formájában használunk, helyes kezelése egyben a hagyományok õrzését is jelenti.

Vezeték

A vérebvezetõ ruházata természetesen az idõjárás és a terep függvénye, de általában jók az erõs, szellõs anyagú nadrágok, kabátok. Esõ ellen a vízhatlan kabát hasznos, de csak a rövid szabású, ami nem akadályoz minket a mozgásban. A terület fekvésétõl, az évszaktól függõen csizma vagy erõs bakancs lehet a lábbelink.

Az utánkeresõ fegyver lehetõleg ismétlõfegyver legyen, nagyobb kaliberrel, rövid csõvel és tökéletes, mégis könnyen kezelhetõ biztosítékkal. Az általam használt 9,3×62-es kaliber súlyosabb lövedéke kisebb fát is átlõ, és még mindig marad elég energia a mögötte álló nagyvadra. A lövedéket mindenki ízlése szerint választja ki. A hátizsákunkban természetesen még sok apróság is elfér. Télen akár tartalék pulóver, zokni, a nyári melegben vízszegény területen ivóvíz a kutyánknak. Ha szükséges, kutyánk orrát a hátizsákunkba lévõ vízzel nedvesíthetjük. A vadászkés, mint a vadász alapvetõ felszerelése is legyen velünk!

Az általam leírtak gyakorlati szemmel mutatják be a vérebet. A cikket úgy írtam meg, hogy aki nem ismeri vagy netán idegenkedik a vérebtõl, cikkemet elolvasva megismerje és betekintést nyerjen a véreb bevezetésébe, munkájába. Nem azzal a céllal írtam, hogy a hozzáértõ szakembereket kioktassam, de ahogy „a jó vadász, úgy a jó vérebes is holtig tanul”. Munkám során én is sok új dologra akadtam rá, amit eddig nem tudtam vagy másképp tudtam.

Véleményem szerint minden nagyvadgazdálkodással foglalkozó társaságnak szüksége lehet egy jó vérebre, mert hiába tökéletes egy vadász felszerelése (fegyvere), a vadász is ember, képes hibázni.

 

Szavazás

Kutyavásárláskor fontos-e Önnek a törzskönyv?
 

Ki van velünk?

Oldalainkat 268 vendég böngészi